Beérkezett pályázatok 2018

Pelesz Alexandra

 

 

Megfeszítve

 

Judit rohant. Kegyetlen tempóban hajtotta magát, lábait szaporán rakta egymás után, tűsarkai hangosan kopogtak a szürke betonjárdán. Minden nap ezt csinálta. Csak rohant, és közben semmi másra nem tudott gondolni, mint arra, hogy el kell érnie! Muszáj!

Néha felpillantott, szemeit gyorsan körbejártatta a mellette elhaladó embereken, de ilyenkor sem lassított a tempón. Csak egy-egy gyors pillantást vetett az arcukra, a megfeszült testtartásukra, és szinte megkönnyebbülve nyugtázta magában, hogy ők is ugyanúgy rohannak, mint ő.

Hogy elérjék.

Újra a szürke betonjárdára szegezte tekintetét és haladt tovább az úton. Közben emlékeztette magát az aznapi teendőkre, sorra vette a rá váró feladatokat, problémákat, amiket még meg kellett oldania, figyelmeztette magát a gyerekei különóráira, a férje esti, üzleti megbeszélésére, az anyja közelgő születésnapjára. Sokszor úgy érezte, olyan az agya, akár egy digitális határidőnapló, ami elraktároz minden fontos dolgot. Csak végig kellett kattintgatnia az előtte álló napokon, és már fel is tárult előtte minden lényeges tennivaló.

Az adta neki a legnagyobb erőt, hogy érezte, már közeledik. Ahogy sorra pipálta ki a feladatokat, az eseményeket, úgy lüktetett benne egyre erősebben a felismerés: mindjárt eléri! Már tényleg csak néhány dolgot kell megtennie.

Hogy könnyebb legyen elviselni a feszített tempót, sorra vette magában ezeket a teendőket: megkaparintani az igazgatóhelyettesi pozíciót, kicserélni a majd’ 10 éves autót egy újra, megvenni a hálóba azokat a gyönyörű függönyöket, Bálintot felvételiztetni a kisgimibe és végül felújítani a fürdőszobát. Mert azok a bézs csempék, amiket pár hete látott meg az OBI-ban, szinte könyörögtek érte, hogy hazatérhessenek vele. Már csak ennyit kell tenni, és aztán vége lesz a rohanásnak, csillapítani lehet a megfeszített tempón, törölni lehet az agyában lüktető digitális határidőnaplót.

De most még rohant tovább, pedig egyre inkább úgy érezte, kezdi elhagyni az ereje. Cipősarkának ritmikus kopogása lassabbá vált, megfeszített izmai néha akarata ellenére is elernyedtek, a fontosabbnál fontosabb határidőket egyre hosszabb ideig tartott neki előhívni agyának rejtett zugaiból.  

Végigrobogott a napokon, a heteken, a hónapokon, az éveken. Fájdalomtól lüktető fejjel pipálta ki  az elvégzett feladatokat: igazgatóhelyettesi pozíció megszerezve, új autó megrendelve…

Mindjárt eléri.

Tudta, hogy sietnie kellene, de lassított a tempón. Léptei tompa puffanásokkal értek földet, a korábbi pergő ritmus helyett lomha, szünetekkel tarkított dobbanásokat hagyott maga után.

- Muszáj továbbmennem! – parancsolt magára két nehézkes lépés között. – Hisz már ott vár a függöny! És akkor már csak a fürdőszoba…

Rohant volna tovább, minden erejét beleadta a lépésekbe, tekintetét a szürke járdára tapasztotta, mintha azzal is kapaszkodott volna, nehogy felbukjon itt a cél előtt. Már fel sem pillantott a körülötte lévő emberekre, nem érdekelte, hogy ők hol tartanak az útjukon. Rohant volna, de inkább már csak vánszorgott. Nem adta fel, mert tudta, hogy mindjárt eléri. Már csak a csempék…

Arca keményen csapódott a betonra, elhaltak körülötte a cipőtalpak változatos ritmusban lüktető dobbanásai, elsötétült minden. Utolsó gondolata szinte ordítva tépázta koponyája belsejét:

- Nem értem el!

 

Judit egy kórházi ágyban feküdt. Ahogy tudata kezdett kitisztulni, újra és újra lepergett előtte az egész rohanása. Nem látott részleteket, napokat, embereket, csak egyetlen megfeszített rohanást.

Valaki megérintette a kézfejét.

Szemhéjaira mintha ólomsúlyokat helyeztek volna, de addig erőlködött, amíg végre sikerült felpillantania.

Amit először meglátott, az ablaküvegen át besurranó napfény volt. Világossá és meleggé varázsolta az egyhangú, komor szobát. A fénysugárban táncot lejtő porszemek mind vidáman kergették egymást, keringőztek, bukfenceztek, néha eltűntek, néha csillogva bukkantak elő újra.

- Nem értem el – suttogta mosolyogva a lányának, aki az ágya szélén ült és a kézfejét simogatta.

- Mit nem értél el, anya? – kérdezte a fiatal nő.

- Amit egész életemben kergettem.

- És mi volt az?

- A boldogság…

Csend telepedett a szobára.

Judit körülnézett.

A mellette lévő szekrénykén egy vázába helyezett virágcsokor feszült büszkén, nekitámasztva egy fotó pihent. Sorra vette a virágokat: középen magasra nyújtózkodva három hófehér kála hajolt boldogan a napsugarak felé, körülöttük rendezett sorokban vörös rózsák várták, hogy valaki beszívja az illatukat. Vaskos, zöldellő levelek fogták őket közre, úgy ölelték szúrós szárukat, ahogy egy szerelmes férfi öleli házsártos feleségét, hogy megnyugtassa. A csokor édes illata bekúszott Judit orrüregébe, ő pedig mélyen szívta magába.

Ráparancsolt magára, hogy emlékezzen. Hogy emlékezzen másra is, ne csak a rohanásra. A képek szédítő erővel törtek rá: a tenger, a virágos mező, a szülőszoba, a házasságkötő terem, a Balaton, a lankás domboldal, egy szerelmes pillantás, egy ölelés, Karácsonyfa, hotelszoba, csillogó gyermekszemek, puha kiskutya, erdei ösvény… érzések…

- Tényleg így gondolod, anya? – törte meg a csendet és a képek áradatát a lánya. – Tényleg nem érted el?

Judit próbálta lenyelni a torkában egyre növekvő gombócot, de nem sikerült neki. Hangja alig volt több leheletnyi suttogásnál, amikor válaszolt.

- Nem, nem így gondolom – sóhajtott nagyot. – Most már tudom a választ. Nem igaz, hogy nem értem el. Elértem… Csak elrohantam mellette.

 

 

HEGEDŰS RITA

 

Felhők felett

 

Játszott az Úr odafenn

 

Buborékot fújt és szétküldte a

légben

szivárvány labdacsok ott gurultak

szépen

aztán égi tortán gyújtott halvány

mécset

 szifonjából hablabdákat küldött

a szélnek

a lacsdacsok ölelkeztek vagy

százan

bújócskáztak közöttük az angyalok

páran

ráültek a vízcseppekre hintáztak is

rajta

bár az egyik kemény hinta, olyan jeges

fajta

Mosolygott az Isten rajtuk, megfújta a

habot

és az édes habtengerben kíváncsi rést

hagyott

lenti világ érdes csúcsa kandikált át

rajta

széllovasok habpatája várt most ott a

rajtra

az Úr  nevet, kezében vörös ostor

feszül

meghajol a horizont és  lába elé

terül.

arany fény fon glóriát  káprázat

szinte

fényes karamellszósz a penészes

hitre

az Úr szelíd szeme rám nevet

megint

s a szárnyatört madárra angyalmosolyt

hint.

 

 

SZEDŐ TIBOR

Telesztichon

Csók Tőled

Hangod igazi érzelmi ketre C
számomra lelked kényelmes laká S,
izzadságcsepped nekem szomjolt Ó
tapogatózik vágyam, szerelemtől va K.

Pillantásod belém virágot ülte T
gazella mozgásod mindig lehengerl Ő,
sötét éjjelen az álmom Téged megle L
megóv engem a rám fonódó hűséged kez E
nyomot hagy ajkamon a csók Tőle D.

 

 

Akrosztichon

Engem ölelsz rózsám

E ngedj kérlek magadhoz közelebb
N ehezen bírom már Tenélküled,
G ondot űzi el az édes mosolyod.
E legem van a hűvös magányból,
M erre járhat most a kóbor lelked?

Ö blödben óceánom most is a partodat éri
L elkem liánként kúszik kihűlt árnyékodra,
E ngem azóta nem érintett meg női ajak.
L ibikókázom a láthatatlan csenddel
S zívem koporsójában nyugszol örökre,
Z imankós arcom a csókodat óhajtja.

R ólad álmodom minden éjszakán
Ó, Drága, Egyetlen Kincsem,
Z ászlómon lyuk tüntet, Téged keres.
S író lepel tapad a mellkasomra
Á larcot visel a keserű valóság,
M ost is engem ölelsz rózsám.

 

Rózsanász

Rózsaszál hajlong az őszt karolva,
szirma hull az ölébe omolva.
Rőt csókja az ajkára ragadva,
szemei a szeméhez tapadva.

Ősz bájait a blúza takarja,
szoknyáját a huncut szél felrántja.
Fészkét az öröm fejére rakja, 
szerelem betűit reá írja.

Zabolátlanul száll az ősz vágya,
szívének kapuja tárva-nyitva. 
Kezében a boldogság záloga,
sétál a rózsával kézen fogva.

 

Emlékezés a Kedvesemre

Angyali kacajod boldogság szivárványát festette az arcomra, becéző szavaid 
testem fészkébe költöztek. Pillantásod mágnesként vonzotta éhes tekintetemet,
édes hangod a szívem burkán behatolt. Szerelembe esett a tüzes nyár, miközben minket pásztázott szemével, vágy hajóján evezett a szárnyát bontogató kapcsolatunk. Őszinte érzésünk gyermekével várandós 
volt a végzet, öröm lavinája zúdult bele a kristálytiszta lelkem tavába. Románcunk 
féltve őrzött lényét a térdig érő fű elrejtette, sárga szalmaszál csúcsára a forró leheleted felkapaszkodott. Lépteink neszét a korgó 
hasú csend felfalta, utána üde levegővel szomját oltotta. Kezed a kezemen pihent szüntelen, bőrünk alatt bizsergő vérünk folydogált a medrében. Karod lágyan a derekamat átkarolta, egymás szemébe néztünk. Ajkadat az ajkamra láncoltad 
örökre, égető csókod hegnyoma most 
is arcom legszebb ékszere. Tőled kaptam, szerelmes szíved pecsétje mindhalálig.

FODOR KAMILLA

 

Mikor téged hallgatlak

 

 

Eljött a nap, s igen eljött a pillanat,

Oly csodás, oly szép a zene,

Boldogság, melyet kelt, szinte leírhatatlan,

Mikor téged hallgatlak.

 

Hasonlítani zenédet nem tudnám semmi máshoz,

Egy szó, mi mindent elmond,

Mennyországi földi álom,

Mikor téged hallgatlak.

 

Köszönöm, mit szív megköszönhet,

Mit elmondani nem tudok elégszer,

Szívem dallamait játszod el a zenéddel,

S jön vele száz meg száz érzelem,

Mikor téged hallgatlak.

 

Álmomban már láttalak,

Épp kottát írtál szorgosan,

Te is épp egy álmodat vetetted papírra,

Ezt látom én is magam előtt,

Mikor téged hallgatlak.

 

A kotta, melyet megszült két szép kezed,

Szerelmet mesél el nekem,

Két fényes csillag szerelmét,

Kik egymásra találtak: Te meg én.

 

Egymásra találtak,

Mikor szíved dallamait játszottad a nagy fehér zongorán,

Nekem játszottad el,

S játszod azóta is a dallamokat, szívem legmélyébe eljutván,

Megtudva ezáltal örökre, hogy mily csodás az igaz szerelem,

Ha nekem játszol,

S mikor én téged hallgatlak.

 

 

Szerelem

 

Fellegekben szállni tovább,

Hiszem, hogy vannak csodák,

Hinni, bízni szüntelen,

Veled szállni, s nem félni,

Ez a szerelem.

 

Hinni Istenben, s szeretni,

Szeretni kell mindvégig,

Egymást szeretni, s a végtelent,

Hisz Isten szeretete végtelen,

Ez a szerelem.

 

Oly nagyon szeretlek,

Mint Hold a Napot,

S mint eget a csillagok,

Fényes csillagok jöjjetek,

Ez a szerelem.

 

Fellegekben szállni tovább,

Hiszem, hogy vannak csodák,

Hinni, bízni szüntelen,

Veled szállni, s nem félni,

Ez a szerelem.

 

Boldogságunk leírhatatlan,

Érzésünk kimondhatatlan,

Ezt nem értheti senki más,

Csak te meg én, ki vele száll,

Ez a szerelem.

 

Mondanád, de nem jön szó,

Mondanám, de most oly jó,

Nem kell szó, nem kell más,

Csak nézzük egymás mosolyát,

Ez a szerelem.

 

Fellegekben szállni tovább,

Hiszem, hogy vannak csodák,

Hinni, bízni szüntelen,

Veled szállni, s nem félni,

Ez a szerelem.