Beérkezett pályázatok 2018

Black Ice

Boldogság út

Nem vezet út ide, mégis boldogulj,

az út önmaga a cél, jöjj boldog új!

Oly apró fuvallat, jóság cirógatás,

szemekben felragyogás, csillogás.

Boldogság csillámporától a fény,

belső mosolyként pihen, édenén.

Nem vezet út ide, mégis boldogulj,

az út önmaga a cél, jöjj boldog új!

Nevetésránci báj, örömjel cirádás,

gesztus bársonyon felvidító, áldás.

Eufóriában pezsgő pillanatcseppek,

angyal huppanás csodája gyermek.

Nem vezet út ide, mégis boldogulj,

az út önmaga a cél, jöjj boldog új!

Vígan dúdolandó dallam folytatás,

életcseppnyi teljes szeretet, varázs.

Boldogság a lét, lélek útvesztőiben,

végső megnyugvás s mosoly, igen.

Boldogság virág

Lelked kertjében, mélyen rejtett világ,

benned belül nyílik, boldogság virág.

Szeretet öntözi, öröm mosoly táptalaj,

életajándék a jó, nyugtató semmi baj.

Szeretve kitárd kicsit, beragyogjanak,

jóleső fényben, csókok záporozzanak.

Felsír árva felhő, ha tépázva jő a szél,

sors homálya pára, minden visszatér.

Virágtalan ember nincs, tövéhez kerül,

értékeld csodáid, mindenre fény derül.

Börtönudvar léten átnézel, te elhiszed,

boldogság kulcs, nektár kulacs szíved.

Ne változz meg szirom, virulj kérlek én,

boldogság elixír, s együtt a rivaldafény.

Virágozz kérlek, illatozzál határtalanul,

érted kertész leszek, aki boldogan tanul.

SUBA PATRÍCIA

A szégyenfolt 

Értetlenül néztem az orvosra. Szavai nem értek el hozzám. Anyám döbbent arcára siklott a tekintetem.  Szólni akartam, de anyám megelőzött.

– Természetesen nem tartjuk meg. Ne félj kicsim, apáddal mindent elintézünk.

Az orvos némán állt, nem lehetett semmi érzelmet leolvasni az arcáról. Rutinosan fogadta a gazdag emberek döntéseit nap mint nap. Mikor mégis rám tekintett, szemében, mintha sajnálatot láttam volna. Végig zokogtam a hazafelé tartó utat. Elegáns limuzinunk gyorsan suhant haza. Otthon rögtön a szobámba akartam menni, de szüleim nem engedték.

– Ugye tudod, hogy nincs más választásod? – kezdte anyám azon a felsőbbrendű hangon, amit szolgálókkal szemben szokott használni.

– De anya, kérlek…

– Nem! – csattant fel apám. – A mi családunkban nem lehet beteg gyerek. Mit gondolnának az emberek?

– Akkor elköltözöm – suttogtam halkan, többre nem tellett tőlem. Nem értettem mi történik körülöttem. Reggelig olyan boldog voltam. Kezem hatalmas pocakomra siklott. Kislányom üdvözlően rúgott egyet. A szeretet úgy hullámzott végig rajtam, mintha a nyári napsugár simogatná végig megdermedt testemet.

– Ugyan hova, az a mihaszna férjed fog eltartani? Így gondolod? Semmi mást nem csinál, csak csavarog és iszik. Alig várja, hogy munka után a haverjaival ücsörögjön. Nem is értem, miért nem váltál még el tőle. Szégyenfolt csak, semmi más.

Anyám szavai ostorcsapásként értek, hisz tudtam, igaza van. Akkor se hagyom, hogy elvegyék a gyermekemet. Dacosan emeltem fel a fejemet.

– Az én gyerekem... – kezdtem mondandómat, de ekkor apám kegyetlen mosollyal félbeszakított.

– Rendben, de ha megteszed, itt nem maradhatsz. Egyetlen fillért se látsz tőlünk.

Tudtam, komolyan gondolja. Tehetetlenül vergődtem érzéseim között.

            Mikor férjem hazajött, elmeséltem neki mi történt. Szerettem volna, ha átölelne, és azt mondaná, hogy minden rendben lesz, mellettem áll, megváltozik és elvisz innen. Nem így történt. Egyetlen szó nélkül sarkon fordult és elment. Könnyeimet törölgetve gondoltam arra, hogy mennyire más volt mikor megismerkedtünk. Gépészmérnökként dolgozott és nála figyelmesebb férfival még nem találkoztam. Szüleim ellenezték az esküvőt, hisz páromnak se rangja se pénze nem volt, így kelletlenül költöztünk hozzájuk. A sok vita elérte célját, kedvesem a barátokhoz és az italba menekült apám állandó ócsárolása elöl. Gondolataim kislányomra terelődtek. Mikor közölte ma az orvos, hogy nem sok esélyt lát rá, hogy egészségesen fog a világra jönni, nem gondoltam arra, hogy örökbe adjam születése után. Anyámék azonban ezt a hibámat már nem voltak képesek elnézni. Senkire nem számíthattam. Félelemmel telve számoltam a napokat. Nem sok időm maradt, napjaim voltak már csak hátra a szülésig.

            Férjem öt napja nem jött haza, mikor hívtam annyit mondott, hogy semmi baja. Mire eljött a szülés ideje, teljesen kikészültem idegileg. Anyám fontoskodva sürgölődött körülöttem. Nyugtatgatott, hogy mindent elintéztek. Férjem nem került elő. Gyönyörű kislányom született, nem tudták még megmondani mennyire visszamaradott szellemileg. Pár nap múlva összetörve készülődtem haza. Nem akartam itt hagyni kislányomat, de nem tudtam volna hova vinni. Férjem be se jött hozzám. A fájdalomtól gondolkodni se tudtam, nem ettem, nem aludtam. Üveges szemekkel bámultam magam elé. Hagytam, hogy úgy rángassanak, mint egy marionett bábut.

           Váratlanul egy nagy rózsacsokrot pillantottam meg az ajtóban.  Férjem lépett be szégyenlős mosollyal. Ami rögtön feltűnt az az volt, hogy józan volt. A régi tüzet láttam égni a szemében. Remény lángolt fel bennem.

– Láttam a kislányunkat – kezdte halkan – ne haragudj, hogy eltűntem. Nagyon sok mindent kellett átgondolnom. Hangja komoly volt, de arcán mosoly bujkált.

– Hosszú beszélgetésem volt a főnökömmel. Azt mondta jó szakember vagyok, de az ital tönkretesz. Megígértem, hogy nem iszom többet. Pár nap múlva látta, hogy komolyan gondolom.

– Képzeld, előléptettek. Mostantól fogva én vezetem a részleget, ami jóval több pénzt jelent. Sőt… – jelentőségteljesen nézett rám.

Lélegzetemet visszafojtva vártam a folytatást, elhinni se mertem, amit eddig mondott.

– Sikerült kibérelnem egy lakást. Nem olyan nagy, mint a szüleidé, de hármunknak elég. El tudlak tartani titeket – fejezte be.

 Boldogan öleltem férjemet, miközben a belépő nővérnek sírástól elakadó hangon szóltam, hogy kislányomat is magammal viszem.

BILICS TÍMEA

Születésnapomra - Egy még kicsit fiatal nő memoárja

Ránézek az órámra, még 133 perc… megnézem magam a kirakat üvegében, alapvetően nem is rossz, amit ott látok. Persze nem egy húszéves néz vissza, de még kicsit fiatal, ha nem is nagyon. Még 132 percig. Holnaptól már csak fiatalos. Hetek óta ez jár eszemben és kínnal vágom a centit, azt kívánom, bárcsak lehetne visszafele menni az időben, vagy visszafele számolni. De azt nem lehet, örvényszerűen sodor magával egy irányba, azt sem tudom hol a fenn és a lenn, az előre vagy a hátra. Marad hát a napi centi és százszori megerősítés, még csak ennyi és még nem annyi. Belelovallom magam, előre félek, hogy mostantól már öreg leszek, de ha nem is az, legalább középkorú.

Hazafele veszem az utam, későn van, elkezdtem már az ünneplést egy mozival. Egyedül. Én választottam, most ez esik jól. Magammal lenni. Érdekes, hogy ünneplésnek hívom. Mégis mit ünneplek? Nem vagyok levert vagy szomorú, ám kicsit kusza érzésekkel megcélzom a pláza hátsó kijáratát. Arra számítok, hogy zárva lesz, mint általában ilyenkor és már látom magam, ahogy két perc múlva elcsigázva jövök visszafele a másik, távolabbi kijárathoz. Nem is a visszafele sétáról van szó, azt legalább lehet visszafele, nem úgy, mint az időt. Ez valami másról szól. Ellenállás neki, dac, hogy akkor is odamegyek, mert hiszek benne, hogy úgy lesz. Màrmint nyitva. Még ha a józan eszem azt is mondja, hogy felesleges, mert már vagy fél tucatszor pórul jártam. Hiszek. Megyek. Aztán félúton elbizonytalanodok, az elmém kerekedik újra felül. Segítségért kapaszkodik a hitem: mi lenne, ha megpróbálnék arra koncentrálni, hogy nyitva legyen? Szerencsére nem érek rá tovább gondolkodni, odaérek. Mintha csak az életem múlna egy ilyen jelentéktelen dolgon, de tudom, mindez csak figyelem-elterelés. Megállok egy pillanatra, lelassul az idő is. Nagy levegőt veszek és belépek a forgóajtóba… mozdul… és egy pillanat alatt visszaàll az eredeti ritmus.

127 perc. Benn áll a busz a megállóban, már épp felszállt az utolsó ember, aligha érem el. Megszaporázom azért a lépteimet és felszállok, indul is. Elértem. Ajtó és busz pipa. Nem is rossz. Már csak akkor lenne igazán jó, ha várna otthon valaki. De ki is lenne az? Se kutyám, se macskám. Azaz, van egy fél macskám, a szomszédoktól örököltem, amikor elköltöztek, csak nassolni és simogatásért jár hozzám. A ház előtt hallom az ismerős vékonyka hangját, elém fut a kerítés kövén, törleszkedik, sündörög és dorombol, megsimítom puha, téli bundáját. Halványan mosolygok, ez is pipa. 

Zakatol az idő, màr csak 117 perc. Mit is kéne ezzel a 117 perccel kezdenem? Érzem, hogy ennek most jelentősége van, nem lehet csak úgy elütni. A mostban tenni kell valamit, ami most még most, holnap már egy visszafordíthatatlan múlt. Leülök egy kellemes zene mellett, papírt és tollat ragadok. Semmiképp sem szomorkodni akarok, inkább számvetek. Utoljára akkor tettem ilyet, amikor egy jóga óra után egy fehér pléd alá kucorodva kellett magunkkal elbeszélgetni, mintha életünk utolsó órája lenne. Mégis mit mondjak magamnak? Sután, de elkezdtem. Valahogy úgy, hogy hello. Elcsendesedtem, emlékeztem és egyre mélyebbre mentem, míg egyszer csak szembejött Önmagam és a katarzis, hogy szeretem ezt a valakit itt belül, aki én vagyok. Akarok és szeretek vele együtt lenni és élni. Azóta szeretem magam. Úgy igazán, nem csak a szám mondja.

Összeírom elsőre az értékeim. Hosszú a lista, elégedetten szemlélem. Aztán van, amire büszke vagyok, feljegyzem azokat is, és ott vannak a vágyaim, legnagyobb tanítóm. Aztán a félelmek, a szorongások, a kétségbeesés, a bizonytalanság, mind mély verem, amibe időnként beleesek.

Osztok-szorzok, összefoglalva mindezeket, mindenképpen pozitív a végeredmény, piros tollal egy jó nagy pluszot és egy smiley-t rajzolok a lista végére.

68 perc. Végiggondolom az életemet, mint egy fonalat, és látok benne mindenfélét. Fenteket és lenteket, egyeneseket, hurkokat és jó nagy gubancokat. Néha vidám, teli szájjal nevetős, máskor szomorú, aztán sírós, zokogós, kicsit vagy nagyon belehalós, lélekérlelő gubancok azok a fonálon. Az én gubancaim, amiket nekem kell kibogozni. De mindig van tovább és egyszer csak mindig kijutok belőle. 

Még 30 perc. Előveszek egy màsik lapot.Tiszta és fehér, mint az életem lapja születésemkor. Ràrajzolom azt a fonalat a gubancaival együtt. Középről indulok és valamiért ez is piros. A közepét egy vesszővel jelölöm, itt járok most, a közepén. Megformálom az előző éveket, lerajzolom a gyermekkorom, az iskolàs éveim, a csalàdommal töltött meleg perceket, baràtságokat, szerelmeket, de a csalódàsokat, mélyrepüléseket is. 

Aztán megrajzolom a jövőt is, mintha csak Isten lennék. Van benne fenn és lenn, egyenes és kicsit kisebb gubancok, mint előtte. A legjobbat remélem, de naivság lenne azt hinni, hogy ezentúl minden sima lesz. 

Képzeletben végigmegyek a második felén is. Látom magam, egy, kettő, öt, tíz, húsz, harminc és negyven év múlva. Látom, ahogy őszül a hajam és szaporodnak a ráncaim. Látom, ahogy szeretek, küzdök, félek és remélek, de kezem egy másik kézben és látom magam mellett a másik őszülő és ráncosodó arcot is, és két borzos fejecskét, majd jó sok év múlva újabbakat. és mindez jó érzéssel tölt el. Azt hiszem, elég jó kis élet.

Mielőtt a fonal végén a fénybe lépnék, megàllok visszatekinteni. Ni csak, ott még lehet visszafele menni, nem úgy, mint itt és most. Egészen a vesszőig vissza tudok sétálni, formálható az egész. Úgy is teszek, néhány helyen vàltoztatok, másképp döntök, másfele megyek. Elengedek, megbocsátok, kimondok érzéseket. Na most már tényleg jó kis élet ez. Végül mélységes megnyugvással lépek a fénybe. Nem tudom, hova visz, de hiszem, hogy jó helyre. Hiszek és megyek. Érzem, hogy minden rendben lesz.

Itt ülök a karosszékemben újra. A fali óra, a számítógép és a telefon mutatója mind más időt mutat. Már csak 8, 10 vagy 11 perc. Jajjj, melyiknek higgyek, mikor van itt az idő? Eluralkodik rajtam a páni félelem, de ahogy a fehér lapra és rajta a piros fonalra esik tekintetem, eszembe jut a végén a fény és kisimul az arcom. Otthagyok mindent, asztalt, papírt, gépet és az utolsó perceket magammal töltöm a fehér ágytakaróm alatt, úgy érzem, ennek most újra itt a helye és ideje.

Sután indul, ezúttal is elrebegem a hello-t. Magam vagyok magammal, valahogy olyan megnyugtató. Kívülről is látom ezt a teremtményt, aki én vagyok, ahogy a takaró alá kucorodik és önmagával találkozik. Csodálatosan szép találkozás, előtörnek az emlékek, peregnek a könnyek, hol az örömtől, hol a bánattól, hol a félelmektől. Megelevenedik az imént rajzolt fonál màsodik része is, és látom, ahogy a sok-sok küzdelem, félelem és remény után ott állok a fényben. Déjavu érzés és egészen valóságosnak tűnik. Emlékezem, de most már másképp. Megtettem, mindent, ami tőlem tellett, megértettem, elfogadtam, elengedtem, megbocsátottam, az érzéseimet kimondtam. Megnyugszom.

Apadnak a könnyeim, lepkeszárnyaival lassan beköszönt a megkönnyebbülés és kedves gondolatok veszik át az előbbiek helyét. Visszafele mentem az időben. Mégis lehetséges. Még minden, MINDEN lehetséges. Van még idő. Van. Még. Idő.

Akkor érzek egy olyan kattanás félét valahol belül, érzem, hogy most léptem át a vesszőt. 

Ülök a fehér àgytakaró alatt, felszáradtak a könnyeim, derűs az arcom. Hiszek, és gondolatban előre tekintek. Közben kicsit még mindig fiatalnak érzem magam. Érzem, minden rendben lesz. A megérzéseim pedig sosem szoktak becsapni.

F.PUSZTAI KAROLINA

Nagyapa fecskéi

Nagyapa reggelente korán kelt. Számára mindig úgy indult a nap, hogy elsők voltak az istállóban reggelijükre várakozó állatok. Először mindig kiszedte az éjszaka folyamán lepottyantott tehénlepény maradványát. Félrerakta. Jó lesz, ha megérik, örül neki a föld. Nagy vasvilla segítségével megrakta a jászolt szénával. Megveregette Riska hátsó felét, a vakaróval és a kefével elkezdte tisztogatni. Keze alól hullott le a megszáradt trágya maradványa.

        -  Riska vidd egy kicsit odébb az oldaladat, lépj egy párat jobbra, nem tudom fényesre vakarni a szőrödet!

Riska közben eszegetni kezdett, csak úgy zümmögött a foga között az illatos takarmány, a jászol alól óvatosan előbújtak a nyulak.

         -  No, gyertek csak kicsinyeim, szórt le a szénából nektek is a Riska, csak egyétek meg, vásson a fogatok, jók lesztek nyúlpaprikásnak.

A keze ügyébe készítet répát oda csente a lehulló széna közé. A nyulak orrocskájukat mozgatva szimatolták. Szegények, mintha értették volna, mit mond nagyapa, azonnal eltűntek a jászol alá. Nagyapa jót nevetett a nyulakon, majd felnézett az istálló homlokdeszkájára, a fecskefészek üres volt.

          - Jöhetnének – sóhajtozott – lassan itt a május, kint a virágok illatoznak, a nap sugarai is egyre erősebbek.

Megcsikordult az istálló ajtaja, nagyapa hátranézett. Nem jött más csak a nagymama, hogy megfejje a Riskát.

Nagyanya megfejte a Riskát, a friss meleg tejjel besietett a konyhába, hogy Ferkó iskola előtt meg tudjon reggelizni. Nagyapa a csizmáját verte le kint az udvaron, közben figyelte a villanydrótot, ami az istálló és a villanyoszlop között kifeszítve várta a fecskéket. Nagymama kirakta az asztalra az illatozó tejet.  Riska nem szűkölködött vele, ő meg a friss foszlóskaláccsal. Megreggeliztek. Ferkó fogta iskolatáskáját és elindult, hogy ma is tovább tudja tágítani az esze szelencéjét. Kíváncsi kis szemét a drótra szegezte, csalódottan vette tudomásul, hogy üresen lebegett a levegőben, csak az enyhe tavaszi szél mozgatta ide - oda.

             -  Nagyapa még ma sem érkeznek meg a fecskék? Mikor hangzik fel a kedves csivitelésük?

               -  Talán ma vagy majd holnap? Hosszú az út hazáig. Türelem kisfiam, meg fogod hallani, amint berepülnek az udvarba.

Megsimogatta Ferkót, fején eligazította a félrecsúszott sapkát, hátán a táskáját és mosolyogva útnak indította az unokáját. Nagyanya az ebéd készítésével foglalkozott, feltette a levest, amikor kinézett az ablakon, látja, hogy megmozdul a villanydrót.

• Papa gyere, egy fecske megérkezett!

Nagyapa amint meglátta dróton pihenő kismadarat, sietet kibontotta az istállóajtón, a télen elreteszelt nyílást.

• Jól van, már nagyon vártunk, hol hagytad a társad?  Megjön az is? Elmaradtatok egymástól? Jaj, csak nem lett beteg?- záporoztak a kérdések a kismadár felé.

A fecske illegette billegette a szárnyait, csivitelni kezdett. Mire Ferkó hazaért az iskolából már három fecske tollászkodott a villanydróton. Ferkó nézegette a madarakat, azok meg vidáman csiviteltek, a fáradságos útnak a nyoma sem volt, örültek, hogy hazaértek. Estére a villanydróton ott sereglett a sok fecske, énekeltek örvendeztek. Az egyik fecske hirtelen felszállt a drótról és egyenesen berepült az istállóajtón.

•   Nézd nagyapa, nézed, keresi a fészkét!
•   Látom kisfiam, igen megnézi, hogy meg van e. Nem verem le én, még akkor sem, ha néha fejemre piszkítanak, amikor a szénát felnyársalom a vasvillára. Takarítanak ezek az én kertembe, csak kezdjék költeni a fiókáikat.

A fecskék szorgalmasan tapasztották a sarat, hordták be a szénát. Ferkó naponta figyelte a szorgos madarakat. Hol az egyik repült be a fészekbe, hol a másik, aztán újra ott üldögéltek a villanyvezetéken. Kint keringőztek a levegőben, majd lecsaptak egy - egy légyre. Inni a nagyapa tavára jártak le. Néhány nap múlva, hol az egyik, hol a másik madár tűnt el a drótról. Nagyapa mosolygott.

• Fészkelnek kisfiam, meglásd, nem sokára a fiaik csivitelnek kint a dróton.

Két hét múlva nagyapa Ferkót meglepetéssel várta.

•   Kisfiam, itt vannak a madártojások.

Ferkó nézte az apró, kékes- barnás pettyekkel tarkított kettétört tojáshéjakat.

•   Nagyapa, hol vannak belőle a madarak?
•   Megmutatom, ha kijössz az istállóba.

Ferkó szedte a lábát, ahogy csak bírta, s a fészek szélén ott tátogatott egy éhező had. Micsoda lármát csaptak, Nagyon izgatottak voltak, hogy kinek jut az első falat. Szegény fecskemama meg a fecskepapa ki és berepkedtek az ajtó nyílásán, szájukban lógott a kukac. Etették az éhező fiókáikat. Pár nap múlva Ferkó sírva jött be az istállóból, kezében egy apró madárral. Nem sok élet volt benne, kiesett a fészekből.

• Nagyapa, segítsünk rajt, talán nem pusztul el.

Nagyapa nézegette, csóválta fejét. Szegény madárnak szíve is éppen, hogy dobogott, nem kalapált olyan gyorsan, minta, ahogy nagyapa a fészekből kieső madaraknál máskor már megtapasztalta.

• Nem sok reményünk van.

   Szerette volna megnyugtatni az unokáját, visszavitte a kisfecskét a fészekbe.

  Később kisétált, hogy megnézze kidobták e már a fecskék az élettelen fiókájukat. Kint találta, gyorsan eltüntette. Ferkó alig végzett a tanulással, már is kint ült az istállóban.  Figyelte, ahogyan etetik a fecskeszülők a gyermekeiket. Nagyapa mosolyogva nézte az unokáját, aki tanulás után, órák hosszat ott felejtette magát a fecskefészek közelében egy sámlin. Másnap nagymama kint a tornácon arra lett figyelmes, hogy fecskemama, csalogatja fiókákat.

•  Gyere gyorsan kis unokám, kirepült az első madár.

Ferkó azt sem tudta, hogyan szaladjon a nagymama után.

  A macska, odasomfordált Ferkó lába mellé, ránézett aztán elnyújtózott. Egy kismadár csicsergett, majd kirepült az istállóban lévő drótra, majd vissza a fészekbe. Aztán jött a másik, majd a harmadik, a negyedik és az ötödik madár. Sorba egymás után. Ki és be a fészekbe. Mindig egyik kicsivel hosszabb távra repültek. Most kezdődött csak el a nagy verseny, repkedtek a madárkák, majd hintáztak a villanydróton. Egy idő múlva, a fecskemama beparancsolta őket fészekbe. Csend lett.  Ferkó meg sem mozdult volna a világért sem, ilyen csodát még nem látott, egy pillanatát sem akarta elmulasztani az fecskék első próbálkozásának.

Egyszer csak az udvari vezetékről berepült két fecske. Oda szálltak a fecskemama mellé. A kisfecskék egymás után repültek ki az udvarra, alig bírta Ferkó számon taratani őket.  Kint a villanyvezetéken gyülekeztek a nagyobb fecskék, körbe vették a kismadarakat és repültek velük egyre hosszabb távolságra. Micsoda öröm volt. Nagyapa az istálló közeléből figyelte a tanítványokat.

        -          Kisfiam kirepültek a madárkáink, holnaptól újra üres a fészek.

         -        Nagyapa, akkor árván marad a fészek, akár csak én.

         -         Nem kisfiam, csak várni fogja, hogy jövő tavasszal visszatérjen a fecskecsalád.          Te sem maradtál árván, veled vagyunk a nagyanyáddal.

 Ferkó nézte a kergetőző madarakat. Vidám csiripelés jelezte az útjukat. Nagypapával elindultak a madarak után a tóra. Kint a fecskék, lábukkal végigszántották a víz felszínét, a szárnyukkal csapkodták és maguk után hagyták a vízsugarakat.  Nádszálak lengedeztek, egy- egy veréb is bámészkodott, kint a főben ugrándozva bámulták a kisfecskéket. Lassan elővezette a szárcsamama is a sárga lábú fiókáit. A tó szélén a sekély vízben ott úszkáltak az újbegynyi halacskák, pillangók és szitakötők örvendeztek a jövevényeknek. A lágy nyári szellő simogatta szárnyacskájukat. Nagyapa ölébe ültette az unokáját. Szemében megcsillant egy könnycsepp, arra vigyázott, hogy Ferkó meg ne lása.

        -   Nagyapa, mond melyikek, a mi madaraik?

         -   Mind a miénk kisfiam.

Mutatott nagyapa fel az égboltra, ahol a fecskék tanították repülni a fiókáit, készítették fel a nagy útra, hogy jövőre visszataláljanak az üresen hagyott fészkekbe.

Orosz Margit

Önéletrajz

   „Így lettem szabadság madara,

    láng-ajkamban zöld ágat tartva,

    kicsiket szárnyam alá vonva

    építem megkezdett fészkünket…”

Véletlen vagy sem? Nem tudom, de miként Szabadság c.  versemből idézve írom, a szabadság madaraként születtem Miskolcon.

Érettségi után magyar-orosz szakos tanári diplomát szereztem, amit drámapedagógiai végzettséggel egészítettem ki.

Az élet hullámai engem is sodortak: a Bán-völgye szépséges tája az oltalmat, az otthont jelenti számomra. A bánhorváti Kazinczy Gábor Általános Iskolában több mint négy évtizede vezetgetem tanítványaimat az irodalom rejtelmeibe, s próbálom velük együtt ápolni, megőrizni anyanyelvünk szépségét.

Nevelő-oktató és kulturális munkám elismeréseként 2009-ben megkaptam a Megyei Pedagógiai Díjat. Több irodalmi és pedagógiai elismerés, díj mellett 2015-ben a Németh László-díjat vehettem át Budapesten.

Magyartanárként mindig is szavakkal dolgoztam, versíráskor is ezt teszem, de kicsit másképp.

Írásaimmal már a nyolcvanas években találkozhattak az olvasók az IM-ben, a Napjaink irodalmi lapban. Az elmúlt időszakban a Holnap Magazin, az Észak-Magyarország, a Harangszó,a Délibáb, A Főnix Dala és több online-felület közölte verseimet . Néhány antológiával, két tanulmánnyal ( Ady Endre nyomában; Miért szép? Tollas Tibor: Hazafelé c. versének komplex elemzése) és két verseskötettel  - Tűnődés;  A csend hangjai -  a hátam mögött továbblépegetek a költészet rejtett sűrűjébe. Nem tehetek másként, mert hiszem, hogy a vers örök, mert mindenkihez szól. Mindazokhoz, akik gyógyírt keresnek a magányra,akik a cinkosság örömével a szemükben összekacsintanak, akik  magyarságukat a hétköznapokban botladozva is megélik,akik hittel hisznek, avagy vágynak ennek élményére, szóval azokhoz, akik a verseket szeretik. Lelki táplálék az, amely az öröm húrjait pengeti, de belőle erőt is meríthetünk életünk nehéz napjaiban. Nyelvünk szellemében él, s általa valamennyien összetalálkozunk.

A szeretet csokra

(Judit lányom születésére)

Márciusi szélben megszülettél

Nőnapi virág – szirmod hullott rám.

Éjszakai csillagok fényében

Fekete köpenyt hasítva sírtál.

Csilingelő gyöngysor fonja nyakam,

Ékessége lettél életemnek,

Szívem-vérem táplálta csoda,

Picinyke emberből  -  ím- felnőtt lett.

Azóta folyvást kóstolgatja ízét

Minden pillanatnak,komolyságot

Színlelve, győztes felnőttként lépve,

Gyermeksége sálját,bolondságát

Nyaka köré vonva rohan tova,

Színét a napnak magába gyűjti,

S boldogság tarka virágait,

De Istent minden nap arra kéri:

Köpenyével takarja, óvja.

Uram! Tedd őt szeretet-csokrodba!

Fény

Szikrázik testemen a napfény,

Csikland engem az aranysugár,

Szememben szemed színe a nyár,

Lopódzik lelkem tenger-mélyén.

Belülről árad a fény köréd,

Mint sejtésből lett felismerés,

Naponként hörpintve is kevés,

Hisz árnyékként kerülök mögéd.

Emeled szívem magaslatba,

Fényesíted vakfoltos lelkem,

Felragyogok hozzád pásztázva,

Szívem fehér fodrában lebben

Az édes felismerés bennem:

Fényed vagyok, magányod társa.

Rácz Lászlóné Földesi Csilla

Az élet ismétli önmagát?

Azt hitte, beleőrül, nem éli túl, mikor közölték a tragédiát: vőlegénye balesetet szenvedett. Egy sugárzó tavaszi napon, amikor minden az életről szólt. A természet hosszú téli álom után újra felébredt, virágok bontogatták szemérmesen színpompás szirmaikat, csacsogó madárkák a boldogságról daloltak, és ide-oda cikázva szorgoskodtak fészkük csinosításán.  Előző este még a fiatal lány is végtelenül boldog volt. Önfeledten ropta párjával a néptánc-körben. A próba után sétáltak a holdfényben. Tervezgették közös jövőjüket, miközben csillagok mosolyogtak rájuk. Dehogy gondolták, hogy másnap egyikük már közöttük lesz, az ég lakója. Hiszen olyan fiatal volt még, csak huszonkét éves. A lány nem tudta felfogni. Hogyan is tudta volna? Szívet tépő zokogása a napok múlásával csendes sírásba folyt át. Nem evett, nem aludt. Minden falat étel keserűvé vált szájában, minden őt juttatta eszébe. A szerelmét, akit elveszített. Örökre.

A temetésre húga kísérte el, próbálta tartani benne a lelket. Jó, hogy ott volt vele. Belekapaszkodhatott ebben a szörnyű bánatban. De még így is ingatag léptekkel botorkált a ravatalozóhoz, amelyben két koporsó szomorkodott, új lakhelyet adva két fivér testének. Az idősebbik már édesapa volt, sápadt, sírástól meggyötört arcú özvegye kétéves fiúcskát szorított magához. A pici gyermeken át kapaszkodott az életbe, miatta nem engedte a kínnak, hogy összetörje. A másik koporsóban feküdt az ő szerelme. Élettelenül. Hogy lehet ezt kibírni? Hogy tudja elviselni az édesanya és édesapa, hogy egyszerre két fiukat is elragadta a hirtelen halál, egy ostoba autóbaleset. Mindketten tébolyult tekintettel meredtek a két koporsóra, mint akik nem hisznek a szemüknek. Iszonyatos volt. Megrendült embertömeg siratta a két fiatalembert, nézett szánakozva a szülőkre, özvegyre, a kis árva gyermekre. A lány egyáltalán nem emlékezett, hogy került haza. Napjai fáradt szótlanságban teltek. Bármibe kezdett, nem jutott a végére, gondolatai elkalandoztak, kezei tétlenül ölébe hulltak.

Legtöbbször kint üldögélt a kertben, a hintaágyon, amikor egy délután a nagymamája csendesen letelepedett mellé, megfogta a kezét, és együtt hallgatott vele. Így ment ez napokon át. Jólesett neki ez a közös hallgatás. Hálával töltötte el, hogy nem kérdezgette, nem vigasztalta, mégis vigaszt nyújtott.

Egy fátyolos délelőtt az idős asszony megtörte a csendet:

- Borzasztó, hogy az élet ismétli önmagát. Nem volt elég szegény édesanyámnak, most Te is. Szenvedsz, mint valaha ő.

Heteken át tartó gyötrődés és közömbösség után most először csillant érdeklődés a csodálatos barna szemekben, de csak percek múlva szólalt meg. Próbált kutatni emlékezetében, hátha eszébe jut valami a dédnagymamájáról. Végül tompa hangon megkérdezte:

• Miért? Mi történt?
• Édesanyám is fiatal volt még és szerelmes. Egy napon a vőlegényét baleset érte. Rázuhant a sárga homok, amelyet a parasztházak vakolásához, díszítéséhez, padlójához használtak fel. Édesanyám bánatában elhatározta, hogy pártában marad, nem megy férjhez.
• De aztán mégis szerelmes lett újra, és férjhez ment. Hiszen Te itt vagy.
• Férjhez ment, de már 28 évesen kötötték be a fejét. A fiatalember is 30 múlt már akkor. Úgy kommendálta neki valaki édesanyámat. Ilyen gyerekek voltunk mi, szerelem nélkül házasodtak a szüleink. Manapság ez alig elképzelhető, ugye, de abban az időben nem volt szokatlan. Tisztelték egymást, összehozta őket a küszködés, no meg a gyerekek. 1939. szeptember 1-jén tört ki a második világháború. Én 2-án jöttem világra. Ahányszor apámat hazaengedték, majd újra behívták, utána mindig született egy gyerek. 1941. március 30-án János, majd két év múlva Józsika. Egyhetes kis életét a sírja őrzi a temetőben. 54 évig pihent ott a pici test magányosan. Már nincs egyedül. Édesanyánk vigyáz rá. Elhallgatott, hogy megtörölhesse könnyektől fátyolos szemeit.
• De mi lett nagyi apukájával?
• 1944 szeptemberében vitték el katonának. Akkor még nem tudtuk, hogy soha többé nem látjuk. 5 éves voltam. Nem is igen emlékeznék rá, ha nem marad meg az esküvői képe, és egy képeslap, amelyen katonatársaival menetel.
• A hálószobában az a rajz. Mennyasszony, vőlegény van rajta. Ők azok.
• Igen. Én rajzoltam az esküvői képről. Magas termetű, szőke hajú, kék szemű, délceg fiatalember. Kár volt érte. Meg a többiekért is.
• Meghalt a csatában?
• Nem tudjuk pontosan, de nem valószínű, hogy csatában. Öt évvel a háború befejezése után hazajött egy ember, aki együtt volt vele. Azt mondta, hogy édesapám az Oroszországba való kiszállítás során már a vagonban nagyon rosszul érezte magát, és megérkezésükkor már kezelés alatt állt.
• Mi baja volt?
• Valami fertőzés. Talán kiütéses tífusz. Az gyakori volt a hadifogoly katonáknál abban az időben.  De a hírhozó ember is megbetegedett, elszállították a gyűjtőtáborból, és többé már nem tért vissza oda.
• Ez borzasztó. Azt sem tudják, mikor halt meg, hol van eltemetve?
• Nem.
• Nem lehetne valahogy kinyomozni?
• Próbáltam. Írtam a Hadügyminisztériumnak, az Országos Levéltárnak. Ők el is küldtek minden dokumentumot, amellyel rendelkeztek. De ezekben sem a halálára, sem a nyughelyére vonatkozó adatok nincsenek. Azt írták, hogy 1944 végén eltűnt. Áll a falu temetőjében egy hősi emlékmű. Édesapám neve is oda van bevésve. De még hagyott egy utolsó ajándékot. 1945. május 12-én megszületett a húgom.
• Európában ekkor már három napja béke volt.
• De milyen béke? Szegény Magyarországnak milyen béke? … Jaj de sokat éheztünk. Édesanyám sokszor sírva őrjöngött, hogy nem tud nekünk mit tenni az asztalra. Nem volt mit ennünk. Ha nincs az édesapám nővére, nem tudom, mi lett volna velünk. Nekik volt egy tehénkéjük. Ők szántak meg minket, adtak nekünk tejet. Volt egy árva lány, olyan 12 éves, még őt is befogadta édesanyám. De ő nagyon hálátlan volt. Visszafeleselt anyuskának, lopott a kevéske ennivalóból, aztán meg is szökött. És milyen az élet?  Néhány éve találkoztam vele az utcán. Tönkrement a házassága, súlyos beteg lett. Sírva bánta akkori tetteit, de már csak holtában tudott bocsánatot kérni édesanyámtól.

A nagymamából dőlt a szó. Régi emlékek törtek elő, és zuhogtak-zuhogtak, mint a tavaszi esőktől felduzzadt vízesés. Unokája csodálattal hallgatta. Meg is feledkezett saját szomorúságáról.

• Hatéves korában majdnem elveszítettük a húgomat. Kanyarós lett. Édesanyám ott virrasztott, imádkozott az ágyánál. Felépült, hála legyen a Jóistennek. Gyönyörű kislány volt.  Nyaranta egy festőnő jött a faluba Pestről. Ő el akarta vinni, örökbe fogadni, hogy jobb sora legyen. De édesanyám nem adta. Az életénél is jobban szeretett minket. Mi voltunk az ő boldogsága. Meg később az unokák. És még két dédunokája születését is megérhette! Így kárpótolta a sors azért, amit hajdan elvett tőle – mosolyodott el lágyan, mint mindig, ha az unokáiról beszélt, akiket végtelenül szeretett ő is.

Aztán folytatta a ringatózást az emlékek bárkáján:

• Édesanyám segített minket, ahogy tudott. Mikor kirepültünk a fészekből, egyedül élt, de sosem volt egyedül. Vele volt az Isten. És nem panaszkodott. Megtalálta élete boldogságát hitében és családjában. Hány rózsafüzért elmondott értünk, értetek a Szűzanyához. Mikor kinek volt rá szüksége, hogy becsülettel kiállja az élet próbáit.

Mennyi-mennyi baj, teher egyetlen családban – gondolta a lány. A dédnagymamája elveszítette először a vőlegényét, utána a férjét, eltemette egy kisfiát, egyedül felnevelt három gyermeket, sőt négy unokát is, amíg a szülők dolgoztak. Élete 85 évéből csupán hatot töltött együtt a férjével és ötvenegyet nélküle. Hűségesen várta vissza, és 22 év telt el búcsúzásuk után, amikor – a hatóságok javaslatára - beadta a holttá nyilvánítási kérelmet.

Aztán a nagymamájára gondolt, és hetek óta először halványan elmosolyodott. Ő egy csoda. Mennyit kellett neki is nélkülöznie, szenvednie, mégis megmaradt vidámsága, kedvessége, nótás kedve. Mindenkire odafigyelt, mindenkivel törődött. Végtelen boldogság töltötte el gyászában is, hogy ilyen családot kapott a Jóistentől. Még nem tudott továbblépni az őt ért veszteségen, nem tudott tervezgetni, a jövőjét dédelgetni, de azt érezte, hogy bármi is történik vele, a Jóisten szereti őt, és családjával együtt vigyázza lépteit.

Ekkor vette észre, hogy az égbolt fátyolát pajkos kis napsugarak igyekeztek ellebbenteni.

Kis Szent Teréz rózsái

Ó, gyermek Jézus kis Teréze,

kérlek, szedj egy rózsát számomra a mennyei kertből,

és küldd el hozzám a szeretet jeleként!

Ó, gyermek Jézus kis Teréze,

kérd meg Istent, áldja meg kegyesen azt,

amit ma bizalommal a kezére adok!

(kérés)

Szent Teréz, segíts hozzá,

hogy úgy higgyek Isten nagyszerű szeretetében, ahogy Te,

és követhessem az általad mutatott példát,

a „kis utat” minden nap!

Ámen.

Első találkozásom Kis Szent Terézzel akkor történt, amikor megvettem a Breviáriumát. Az osztályomnak is olvastam fel belőle napi útravalóként az iskolában. A második találkozás nagyon meghatóra sikerült. December utolsó tanítási napján, karácsony előtt hazavittem az életéről készült filmet. Tizenhárom éves, legifjabb fiammal néztük együtt, és szinte az egészet végigsírtam. Őt is nagyon megérintette a történet. A harmadik találkozásom volt vele ez az ima, amelyet az interneten olvastam azzal a csodával együtt, amiről egy hölgy beszámolt.

Akkoriban már nagyon aggódtam a legidősebb fiamért, akit testileg-lelkileg kezdtek kimeríteni az élet nehézségei, ráadásul ő sem tudta elengedni a lelki szemetesládájában cipelt régi sérelmeit, és ezek időről időre kitörtek belőle. Ilyenkor az alkoholhoz menekült. De az persze nem segített. Sőt! Sokat beszélgettem vele a gondjairól, azok megoldásáról. Annyira szépen, tisztán látta a problémát, mégis hónapról hónapra megismétlődött a kiborulása. Az évek során kimondhatatlanul sokat imádkoztam érte is, de mindig történtek nála visszaesések. Szent Mónika példájával biztattam magam. Ő is milyen kitartóan, 14 éven át imádkozott fiának, a későbbi Szent Ágostonnak megtéréséért. Én már legalább 10 éve imádkoztam Szent Mónikához otthon és a nevét viselő imacsoportban is, már annyi sokat segített, el sem tudom képzelni az életem, hogy ne mondjam el hozzá a napi imát vagy a litániáját. Biztosan nem volt véletlen az sem, hogy bérmálási nevemnek is a Mónikát választottam.  Persze akkor még semmit sem tudtam erről a csodálatos feleségről, édesanyáról. A két és fél évesen égési sérüléseibe belehalt kis unokatestvérem, Mónika tragédiája zaklatott fel akkoriban, és az ő emléke késztetett erre. Mindössze 3. osztályos voltam.

Nem tudom pontosan, melyik decemberi napon egészítettem ki szokásos napi imáimat a Kis Szent Terézhez szólóval.  Csak azt tudom, hogy gyorsan eltelt nemcsak kilenc nap, hanem huszonnégy is, vége lett a decembernek, és elkezdődött a január, utána pedig a február is, de én bizony nem kaptam egy árva rózsát sem annak jeleként, hogy ez a végtelenül kedves és szeretetre méltó szent a legenda szerint meghallgatta imámat, és teljesíti a kérésemet. Nem keseredtem el, és nem hagytam el az imát, mondtam továbbra is, hiszen már az is hozzátartozott a mindennapjaimhoz. Az élet akkoriban sem volt hozzám túl kíméletes, az örömök mellett szép számmal adódtak megpróbáltatások is, amelyeket csendben viseltem, hiszen kaptam elég erőt, hogy ne omoljak össze miattuk.

Február utolsó hétvégéjén minden évben irodalmi felolvasó estet rendeztem. Immár hetedszer vágtam bele a megszervezésébe, és mikor a fiam bejelentette, hogy akkor fog hazajönni, természetesen nagyon örültem, hiszen szinte minden évben ott volt, segített. Sajnos az indulása előtti napon, megint nagy idegességet okozott nekem. Hogy is kaphattam volna bármilyen jelzést Kis Szent Teréztől, ha a gyerekem képtelen a változásra? Nem hitegethet feleslegesen. Szomorú voltam, fájt a szívem a fiamért, de már nem borultam ki.  Higgadtan és kedvesen beszéltem vele telefonon, pedig legszívesebben sírtam volna az aggodalomtól és csalódottságtól, ha ehhez is lett volna erőm. Mert ebben az évben súlyos betegen, minden erőmet összeszedve próbáltam előkészíteni mindent a felolvasáshoz, több napba telt, amire máskor egy délután is elég volt. Ha nem kapok annyi segítséget, nem sikerült volna. Ezért is nagy-nagy hálával tartozom minden égi és földi lénynek, aki mellettem állt, és segített a szervezésben, lebonyolításban, és hogy én is részt tudtam venni az eseményen. Már ez is csoda volt számomra. Este pedig megtörtént az, amire itt végképp nem számítottam: a csoda, amire közel három hónapja vártam. Kaptam egy gyönyörű fehér rózsát egy nagyon kedves régi tanítványomtól, aki évről évre részt vett édesanyjával ezen az irodalmi ünnepen. A lélegzetem is elakadt, és most nemcsak a fiatalember figyelmességétől és a virág szépségétől. Elmeséltem neki, hogy őt most valójában Kis Szent Teréz követének tekintem, és kimondhatatlanul boldoggá tett. Köszönettel és hálával tartozom.

De hát milyen telhetetlen is az ember. Másnap már a középső fiamnak könyörögtem segítségért. Gondoltam, ez még keményebb dió lesz, ezért fel voltam készülve, hogy még több hónapon keresztül kell majd töretlen hittel imádkoznom a gyerekemért. De a Jóisten másképp rendelte. Pontosan egy hét múlva, tanítványaim eljöttek meglátogatni. Nagyon örültem a ragaszkodásuknak. Meghatódtam a figyelmességük és ajándékaik láttán, amelyeket sorban adtak át. És akkor az egyik aranyos kislány egy ugyanolyan gyönyörű fehér rózsát nyújtott át, mint amilyet előző héten egykori tanítványom. Alig hittem a szememnek, úgy meglepődtem. Ez váratlanul gyorsan jött – gondoltam, de az öröm, amely megtöltötte szívem-lelkem, boldoggá varázsolt, és bizakodóvá tett középső fiammal kapcsolatban is.

Megtapasztaltam, hogy a változás nem megy egyik napról a másikra, hiszen folyamatosan fejlődnünk, tanulnunk kell. Nemcsak a gyerekeimnek, nekem is. De látom a javulást, a jóra, jobbra való törekvést és akaratot, ami örömmel, bizalommal tölt el. Mi is lehetne nagyobb boldogság egy édesanya számára, mint az, hogy a gyermekei jól vannak, igyekeznek helyt állni az élet viharaiban erős hittel és erős jellemmel.  Attól a naptól kezdve már így mondom a Kis Szent Terézhez szóló imát:

Ó, gyermek Jézus kis Teréze,

köszönöm, hogy két rózsát is szedtél számomra a mennyei kertből,

és elküldted hozzám a szeretet jeleként!

Ó, gyermek Jézus kis Teréze,

köszönöm, hogy megkérted Istent, áldja meg kegyesen azt,

amit bizalommal a kezére adtam:

két  fiam testi-lelki egészségét!

Szent Teréz, kérlek, segíts hozzá,

hogy úgy higgyek Isten nagyszerű szeretetében, ahogy Te,

és követhessem az általad mutatott példát,

a „kis utat” minden nap!

Ámen.

KÓCZIÁN ENIKŐ

Örök Család

Bár nem kértük tőled Drága Jó Istenem,

csak ajándékba kaptuk e szép földi életet.

Elhalmoztál minket minden széppel, jóval;

Intettél és tanítgattál igaz, ékes szóval.

Kitártad elénk a világ számtalan csodáját,

megmutattad szíved végtelen gondoskodását.

Bemutattál minket a Drága Szent Családnak,

s helyet adtál a családdal járó örök boldogságnak.

De mit is jelent számunkra a család?

Az összetartozás szimbólumát talán?

De nem csupán egy jelkép,

hanem a legszorosabb kötelék;

S általa lesz gazdagabb

az eljövendő nemzedék.

A család a gyermekkel válik igazán teljessé,

s a legnagyobb ajándék e földön csakis az Istené.

Hatalma végtelen, örök és jóságos;

Neki köszönhetjük e mennyei boldogságot.

Nincs szebb dolog annál, mikor egy nő

édesanyává válik,

s méhében egy szívdobbanás,

mint új élet virágzik.

Életét végig kíséri az anyai gondoskodás,

az aggodalom, a felelősséggel tartozás.

A férfi is apaként válik igazán éretté,

s megváltozik élete mielőtt még érthetné.

S egy családban végtelen az öröm és a szeretet,

az őszinteség, bizalom és a mélységes tisztelet.

S mi e földön mind egy nagy család vagyunk,

csakis összefogva, békében és szeretetben boldogulhatunk.

S minden jó emberben szívünk a te végtelen templomod,

S létünket, mint anya a gyermekét,

Te szívedben hordozod.

Úgy fáj

Mennyi elkárhozott

múló éjszaka.

Szét feszít a

bánat hars szava.

Mennyi el nem hangzott

zengő harsona,

már elsodort

a bánat ostroma.

Úgy fáj, de nem múl már!

Lehullott már régen

a lepel,

s egyre nagyobb kín

mi végleg temet el.

Elhangzott már szádból

a végső ítélet.

Mégsem tudlak

elhagyni már én téged.

Úgy fáj, de múlik már!

Lassan semmi nincs

mi összeköt

s e dallam múlik el.

S a hang, mely

régen szépen

csengett most

elnémulni mer.

Úgy fáj, de elmúlt már!

Kialudt már szívünkből

a szerelem lángja,

nyomában ott

lüktet már a

boldogságnak vágya.

Hiányzik még

szívem dobbanása,

s egy újabb szikra lobbanását

már oly nagyon várja.

Úgy fáj, de elmúlt már!

Talán eljön végre

az a nap, mit nekem

szánt az ég,

s egyszer újra mégis

talán boldog leszek én.

Úgy fáj, de a remény VÁR!

Boda Zsófia Borbála, Buksi

Gyönyör

Látni a gyönyört,

Mely nem mindig örök,

Ez a hangulat a fellegekbe tör.

Látni a gyönyört,

Akár egy nagy kör a Földön,

Nyoma van, mintha, biztos lenne öröm.

Kerettel teli álom,

Mosollyal együtt látom,

Ha felkelnék tovább kísért jó álmom.

Felemelem fejemet,

Szép szemekkel rejtekemet,

Szép derűvel örömöt jelenben.

Boldogságról

Örülünk és nevetünk,

Mosolyogni mi szeretünk.

Jó így, jó hír, ez most,

Egy gyógyír, most gyógyít.

Az öröm, a mámor,

Arcon, bíz bársony.

Mosoly, az, orvos most,

Mindenki így boldog.

Agyunk vidul,

Ez talán boldogság.

Pelesz Alexandra

Megfeszítve

Judit rohant. Kegyetlen tempóban hajtotta magát, lábait szaporán rakta egymás után, tűsarkai hangosan kopogtak a szürke betonjárdán. Minden nap ezt csinálta. Csak rohant, és közben semmi másra nem tudott gondolni, mint arra, hogy el kell érnie! Muszáj!

Néha felpillantott, szemeit gyorsan körbejártatta a mellette elhaladó embereken, de ilyenkor sem lassított a tempón. Csak egy-egy gyors pillantást vetett az arcukra, a megfeszült testtartásukra, és szinte megkönnyebbülve nyugtázta magában, hogy ők is ugyanúgy rohannak, mint ő.

Hogy elérjék.

Újra a szürke betonjárdára szegezte tekintetét és haladt tovább az úton. Közben emlékeztette magát az aznapi teendőkre, sorra vette a rá váró feladatokat, problémákat, amiket még meg kellett oldania, figyelmeztette magát a gyerekei különóráira, a férje esti, üzleti megbeszélésére, az anyja közelgő születésnapjára. Sokszor úgy érezte, olyan az agya, akár egy digitális határidőnapló, ami elraktároz minden fontos dolgot. Csak végig kellett kattintgatnia az előtte álló napokon, és már fel is tárult előtte minden lényeges tennivaló.

Az adta neki a legnagyobb erőt, hogy érezte, már közeledik. Ahogy sorra pipálta ki a feladatokat, az eseményeket, úgy lüktetett benne egyre erősebben a felismerés: mindjárt eléri! Már tényleg csak néhány dolgot kell megtennie.

Hogy könnyebb legyen elviselni a feszített tempót, sorra vette magában ezeket a teendőket: megkaparintani az igazgatóhelyettesi pozíciót, kicserélni a majd’ 10 éves autót egy újra, megvenni a hálóba azokat a gyönyörű függönyöket, Bálintot felvételiztetni a kisgimibe és végül felújítani a fürdőszobát. Mert azok a bézs csempék, amiket pár hete látott meg az OBI-ban, szinte könyörögtek érte, hogy hazatérhessenek vele. Már csak ennyit kell tenni, és aztán vége lesz a rohanásnak, csillapítani lehet a megfeszített tempón, törölni lehet az agyában lüktető digitális határidőnaplót.

De most még rohant tovább, pedig egyre inkább úgy érezte, kezdi elhagyni az ereje. Cipősarkának ritmikus kopogása lassabbá vált, megfeszített izmai néha akarata ellenére is elernyedtek, a fontosabbnál fontosabb határidőket egyre hosszabb ideig tartott neki előhívni agyának rejtett zugaiból.  

Végigrobogott a napokon, a heteken, a hónapokon, az éveken. Fájdalomtól lüktető fejjel pipálta ki  az elvégzett feladatokat: igazgatóhelyettesi pozíció megszerezve, új autó megrendelve…

Mindjárt eléri.

Tudta, hogy sietnie kellene, de lassított a tempón. Léptei tompa puffanásokkal értek földet, a korábbi pergő ritmus helyett lomha, szünetekkel tarkított dobbanásokat hagyott maga után.

- Muszáj továbbmennem! – parancsolt magára két nehézkes lépés között. – Hisz már ott vár a függöny! És akkor már csak a fürdőszoba…

Rohant volna tovább, minden erejét beleadta a lépésekbe, tekintetét a szürke járdára tapasztotta, mintha azzal is kapaszkodott volna, nehogy felbukjon itt a cél előtt. Már fel sem pillantott a körülötte lévő emberekre, nem érdekelte, hogy ők hol tartanak az útjukon. Rohant volna, de inkább már csak vánszorgott. Nem adta fel, mert tudta, hogy mindjárt eléri. Már csak a csempék…

Arca keményen csapódott a betonra, elhaltak körülötte a cipőtalpak változatos ritmusban lüktető dobbanásai, elsötétült minden. Utolsó gondolata szinte ordítva tépázta koponyája belsejét:

- Nem értem el!

Judit egy kórházi ágyban feküdt. Ahogy tudata kezdett kitisztulni, újra és újra lepergett előtte az egész rohanása. Nem látott részleteket, napokat, embereket, csak egyetlen megfeszített rohanást.

Valaki megérintette a kézfejét.

Szemhéjaira mintha ólomsúlyokat helyeztek volna, de addig erőlködött, amíg végre sikerült felpillantania.

Amit először meglátott, az ablaküvegen át besurranó napfény volt. Világossá és meleggé varázsolta az egyhangú, komor szobát. A fénysugárban táncot lejtő porszemek mind vidáman kergették egymást, keringőztek, bukfenceztek, néha eltűntek, néha csillogva bukkantak elő újra.

- Nem értem el – suttogta mosolyogva a lányának, aki az ágya szélén ült és a kézfejét simogatta.

- Mit nem értél el, anya? – kérdezte a fiatal nő.

- Amit egész életemben kergettem.

- És mi volt az?

- A boldogság…

Csend telepedett a szobára.

Judit körülnézett.

A mellette lévő szekrénykén egy vázába helyezett virágcsokor feszült büszkén, nekitámasztva egy fotó pihent. Sorra vette a virágokat: középen magasra nyújtózkodva három hófehér kála hajolt boldogan a napsugarak felé, körülöttük rendezett sorokban vörös rózsák várták, hogy valaki beszívja az illatukat. Vaskos, zöldellő levelek fogták őket közre, úgy ölelték szúrós szárukat, ahogy egy szerelmes férfi öleli házsártos feleségét, hogy megnyugtassa. A csokor édes illata bekúszott Judit orrüregébe, ő pedig mélyen szívta magába.

Ráparancsolt magára, hogy emlékezzen. Hogy emlékezzen másra is, ne csak a rohanásra. A képek szédítő erővel törtek rá: a tenger, a virágos mező, a szülőszoba, a házasságkötő terem, a Balaton, a lankás domboldal, egy szerelmes pillantás, egy ölelés, Karácsonyfa, hotelszoba, csillogó gyermekszemek, puha kiskutya, erdei ösvény… érzések…

- Tényleg így gondolod, anya? – törte meg a csendet és a képek áradatát a lánya. – Tényleg nem érted el?

Judit próbálta lenyelni a torkában egyre növekvő gombócot, de nem sikerült neki. Hangja alig volt több leheletnyi suttogásnál, amikor válaszolt.

- Nem, nem így gondolom – sóhajtott nagyot. – Most már tudom a választ. Nem igaz, hogy nem értem el. Elértem… Csak elrohantam mellette.

HEGEDŰS RITA

Felhők felett

Játszott az Úr odafenn

Buborékot fújt és szétküldte a

légben

szivárvány labdacsok ott gurultak

szépen

aztán égi tortán gyújtott halvány

mécset

 szifonjából hablabdákat küldött

a szélnek

a lacsdacsok ölelkeztek vagy

százan

bújócskáztak közöttük az angyalok

páran

ráültek a vízcseppekre hintáztak is

rajta

bár az egyik kemény hinta, olyan jeges

fajta

Mosolygott az Isten rajtuk, megfújta a

habot

és az édes habtengerben kíváncsi rést

hagyott

lenti világ érdes csúcsa kandikált át

rajta

széllovasok habpatája várt most ott a

rajtra

az Úr  nevet, kezében vörös ostor

feszül

meghajol a horizont és  lába elé

terül.

arany fény fon glóriát  káprázat

szinte

fényes karamellszósz a penészes

hitre

az Úr szelíd szeme rám nevet

megint

s a szárnyatört madárra angyalmosolyt

hint.

SZEDŐ TIBOR

Telesztichon

Csók Tőled

Hangod igazi érzelmi ketre C
számomra lelked kényelmes laká S,
izzadságcsepped nekem szomjolt Ó
tapogatózik vágyam, szerelemtől va K.

Pillantásod belém virágot ülte T
gazella mozgásod mindig lehengerl Ő,
sötét éjjelen az álmom Téged megle L
megóv engem a rám fonódó hűséged kez E
nyomot hagy ajkamon a csók Tőle D.

Akrosztichon

Engem ölelsz rózsám

E ngedj kérlek magadhoz közelebb
N ehezen bírom már Tenélküled,
G ondot űzi el az édes mosolyod.
E legem van a hűvös magányból,
M erre járhat most a kóbor lelked?

Ö blödben óceánom most is a partodat éri
L elkem liánként kúszik kihűlt árnyékodra,
E ngem azóta nem érintett meg női ajak.
L ibikókázom a láthatatlan csenddel
S zívem koporsójában nyugszol örökre,
Z imankós arcom a csókodat óhajtja.

R ólad álmodom minden éjszakán
Ó, Drága, Egyetlen Kincsem,
Z ászlómon lyuk tüntet, Téged keres.
S író lepel tapad a mellkasomra
Á larcot visel a keserű valóság,
M ost is engem ölelsz rózsám.

Rózsanász

Rózsaszál hajlong az őszt karolva,
szirma hull az ölébe omolva.
Rőt csókja az ajkára ragadva,
szemei a szeméhez tapadva.

Ősz bájait a blúza takarja,
szoknyáját a huncut szél felrántja.
Fészkét az öröm fejére rakja, 
szerelem betűit reá írja.

Zabolátlanul száll az ősz vágya,
szívének kapuja tárva-nyitva. 
Kezében a boldogság záloga,
sétál a rózsával kézen fogva.

Emlékezés a Kedvesemre

Angyali kacajod boldogság szivárványát festette az arcomra, becéző szavaid 
testem fészkébe költöztek. Pillantásod mágnesként vonzotta éhes tekintetemet,
édes hangod a szívem burkán behatolt. Szerelembe esett a tüzes nyár, miközben minket pásztázott szemével, vágy hajóján evezett a szárnyát bontogató kapcsolatunk. Őszinte érzésünk gyermekével várandós 
volt a végzet, öröm lavinája zúdult bele a kristálytiszta lelkem tavába. Románcunk 
féltve őrzött lényét a térdig érő fű elrejtette, sárga szalmaszál csúcsára a forró leheleted felkapaszkodott. Lépteink neszét a korgó 
hasú csend felfalta, utána üde levegővel szomját oltotta. Kezed a kezemen pihent szüntelen, bőrünk alatt bizsergő vérünk folydogált a medrében. Karod lágyan a derekamat átkarolta, egymás szemébe néztünk. Ajkadat az ajkamra láncoltad 
örökre, égető csókod hegnyoma most 
is arcom legszebb ékszere. Tőled kaptam, szerelmes szíved pecsétje mindhalálig.

FODOR KAMILLA

Mikor téged hallgatlak

Eljött a nap, s igen eljött a pillanat,

Oly csodás, oly szép a zene,

Boldogság, melyet kelt, szinte leírhatatlan,

Mikor téged hallgatlak.

Hasonlítani zenédet nem tudnám semmi máshoz,

Egy szó, mi mindent elmond,

Mennyországi földi álom,

Mikor téged hallgatlak.

Köszönöm, mit szív megköszönhet,

Mit elmondani nem tudok elégszer,

Szívem dallamait játszod el a zenéddel,

S jön vele száz meg száz érzelem,

Mikor téged hallgatlak.

Álmomban már láttalak,

Épp kottát írtál szorgosan,

Te is épp egy álmodat vetetted papírra,

Ezt látom én is magam előtt,

Mikor téged hallgatlak.

A kotta, melyet megszült két szép kezed,

Szerelmet mesél el nekem,

Két fényes csillag szerelmét,

Kik egymásra találtak: Te meg én.

Egymásra találtak,

Mikor szíved dallamait játszottad a nagy fehér zongorán,

Nekem játszottad el,

S játszod azóta is a dallamokat, szívem legmélyébe eljutván,

Megtudva ezáltal örökre, hogy mily csodás az igaz szerelem,

Ha nekem játszol,

S mikor én téged hallgatlak.

Szerelem

Fellegekben szállni tovább,

Hiszem, hogy vannak csodák,

Hinni, bízni szüntelen,

Veled szállni, s nem félni,

Ez a szerelem.

Hinni Istenben, s szeretni,

Szeretni kell mindvégig,

Egymást szeretni, s a végtelent,

Hisz Isten szeretete végtelen,

Ez a szerelem.

Oly nagyon szeretlek,

Mint Hold a Napot,

S mint eget a csillagok,

Fényes csillagok jöjjetek,

Ez a szerelem.

Fellegekben szállni tovább,

Hiszem, hogy vannak csodák,

Hinni, bízni szüntelen,

Veled szállni, s nem félni,

Ez a szerelem.

Boldogságunk leírhatatlan,

Érzésünk kimondhatatlan,

Ezt nem értheti senki más,

Csak te meg én, ki vele száll,

Ez a szerelem.

Mondanád, de nem jön szó,

Mondanám, de most oly jó,

Nem kell szó, nem kell más,

Csak nézzük egymás mosolyát,

Ez a szerelem.

Fellegekben szállni tovább,

Hiszem, hogy vannak csodák,

Hinni, bízni szüntelen,

Veled szállni, s nem félni,

Ez a szerelem.